2015. szeptember 12., szombat

12. fejezet

Sziasztok! Tudom, hogy megint egy nappal később hozom a részt, de tegnap későn értem haza, ráadásul a suli miatt alig van szabadidőm. A rész viszont itt van, jó olvasást hozzá!

Ágyban fekvés, kényszerpihenő. Harmadik nap. Pénteken már bármit megtettem volna azért, hogy egy kicsit bemehessek az órákra és ne legyek egyedül. Legalább az énekre. Vagy a délutáni próbákra, nekem mindegy. De nem. A tanárok hajthatatlanok voltak. Azt mondták, hogy hétvégén majd lesz időm bepótolni az elmaradásaimat. Hihetetlen, hogy ennyire aggódnak értem, mikor igazából már semmi bajom.
 A fürdőből kihallatszódott a hajszárító kellemes búgása, ami mindig alvásra késztet. Dia valószínűleg hajat mosott, és most ezzel húzta az időt. Volt egy olyan érzésem, hogy a lányok megint el fognak késni, vagy csak szimplán nem reggeliznek. Berni a nyitott szekrényajtó előtt állt, és azt próbálta kitalálni, hogy mit vegyen fel. Sosem értettem, hogy az ikrek miért állnak ennyit a tükör előtt ezen filozofálva. Gyönyörű, hosszú, természetesen szőke hajuk és tengerkék szemük van. Az alakjuk is remek, és mindketten 174 centiméter magasak. Egyébként pedig nem hiszem, hogy többek 54 kilónál. Minden jól áll nekik, és nem kell súlyfelesleg miatt aggódniuk. Irigyelni való a külsejük, én mégsem féltékenykedtem soha. Legjobb barátnők vagyunk, és az ehhez hasonló érzések egyáltalán nem férnének bele.
 Úgy döntöttem, én is magamra rángatok valamit, csak hogy ne pizsamában legyek egész nap. Lassan tápászkodtam fel a kényelmes ágyról, és kiválasztottam egy egyszerű, nyomott mintás fehér felsőt meg egy fekete cicanadrágot. Kifésültem a hajamat, és megnéztem a végeredményt. Egész elfogadható volt. Ha valaki bejönne, nem kéne arra gondolnom, hogy vajon milyen rémesen nézhetek ki.
 Éppen akkor kopogtak, amikor már készültem visszaülni az egyik székre. Intettem a lányoknak, hogy majd megyek én, és elfordítottam a zárban a kulcsot. Éjszakára mindig bezárjuk, nem szeretnénk ha valaki megzavarna. Andris és Beni álltak a küszöbön, mindketten teljesen elkészülve. Az utóbbi időben mindig együtt mentünk reggelizni, valószínűleg most is az ikrekért jöttek. Kezükben pedig az én kajámat tartották. A tanárok így küldik nekem az ételt, hogy ne kelljen felkelnem.
-          Jó reggelt! – köszöntek vidáman.  Arcukon hatalmas mosoly terült el.
-          Sziasztok! Mi ez a nagy jókedv? –kérdeztem csodálkozva, és beljebb hívtam őket.
-          Hát, itt a péntek, a karácsony egyre közelebb van, és ma nem írunk semmiből – felelte Andris úgy, mintha ezt egyből tudnom kellett volna.
-          Aha. Hát ez tényleg nagyon klassz.
-          A lányok készen vannak? – érdeklődött Beni a fürdő ajtaja felé bökve a fejével.
-          Szerinted?
-          Nem tudom, ezért kérdeztem.
-          Nem, irtó lassúak. De megvárhatjátok őket ha szeretnétek –erre csak bólintottak egyet.
-          Hallom, kiválasztottad a dalod. – szólt Andris, és megvetően nézett, amiért nem mondtam el neki. Persze tudtam, hogy csak viccelődik, és igazából egyáltalán nem haragszik rám. Sosem tette. Ha kicsiként összekaptunk valamin, neki mindig öt perc volt, hogy elfelejtse az egészet és megbocsásson. A kijelentésére bólogatással feleltem.
-          Megmutatod esetleg?
-          Csak szerdán választottam. Épp csak annyit tehettem, hogy elküldtem Diát, hogy nyomtassa ki a kottákat. De amint megtanulom az egészet megmutatom nektek – mosolyogtam, és elfecsegtem velük az időt amíg a csajok készülődtek. Közben elfogyasztottam a reggelit is, és azt kívántam, bárcsak itt maradhatnának ma velem. De persze ezt nem lehetett, csak tíz percet maradtak, mire az ikrek kipenderültek elénk és felkapták a táskájukat.
Megint egyedül maradtam. Andris megígérte, hogy este még benéz hozzám. Tudtam, hogy Beni nem jön, ugyanis a hétvégét otthon tölti. Akárcsak az ikrek.
 Úgy döntöttem, olvasok. Megragadtam a Lázadót, Veronica Roth Beavatott trilógiájának második részét.
Ha már nem mehetek sehová, szórakozzak jól. Mert hát ki ne szórakozna jól Négyes jelenlétében? Az a karakter maga a tökély. Legalábbis szerintem.
 A lányok pontban fél háromkor rontottak be az ajtón. Kivételesen velük volt Zsuzsi is. Sejtelmesen mosolyogtak, és vihorásztak valamin. Nem értettem semmit. Mi történt? Talán a Deák fiúkkal van valami? Vagy az egyik osztálytársunk poénján nevetnek? Meglehet, mert elég humoros a közösségünk. Senki nem szólt semmit. Kezdtem ideges lenni. Nem akarták esetleg elmesélni, mi van? Gondolkodtam, hogy rákérdezzek-e. Lehet, hogy nem kellet volna. De talán mégis. Fogalmam sem volt. Mindig mindent elmondtak, ezt miért nem? Végül a kíváncsiságom győzött.
-          Oké. Mi ilyen vicces? – érdeklődtem értetlen tekintettel a képemen. Egymásra néztek, és egy beleegyező biccentést váltottak. Tehát megtudom mi az.
-          Á! Semmi. Tényleg semmi. Csak… - Dia játszott az idegeimmel. Meg a türelmemmel. Amiből sajna nem kaptam sokat. – Hát, tudod, az van, hogy Beni szakított Katával. A hősszerelmes szabad. Miért is lenne bármi? – leesett az állam, mire mindhármukból kitört egy újabb röhögésroham. Ezt nem hiszem el. Most, hogy nincs Kata, Beni nyíltan flörtölhetne velem. Én is vele. Együtt lehetnénk, egy párként. Mert hát szinte biztos, hogy azon a bizonyos második próbán szemezni akart velem. Ráadásul mostanában furán viselkedett. Vagy nem? Nem akartam hamis ábrándokba ringatni magam, hogy talán van esélyem nála.
-          Szerintetek értem tette?
-          Mindenki láthatja, hogyan néz rád mostanában. Tudod, az utóbbi néhány hétben. Talán jelenthet valamit – hallottam mit mond Zsuzsi, de nem akartam elhinni.
-          Ez biztos? ÚGY nézett? – mindhárman bólogattak, az arcukon gügye mosoly ült. Azt hiszem az enyémen is. Összejöhetnénk. Végre beteljesülhetne másfél éve dédelgetett nagy álmom.
Másra már nem is tudtam gondolni. Egész este ezen merengtem. Az ikrek idő közben hazamentek, és a vacsora után Zsuzsi is távozott. Valahol mélyen a gondolataimban már a szalagavatónkon keringőztünk. Beni átölelte a derekam. Megpörgetett, és kecsesen végiglibegtünk a tornatermen. A tánc végén pedig közelebb hajolt, és gyors csókot nyomott a számra. Az egekben lebegtem a végtelen boldogságtól amit éreztem. De mindez csak illúzió volt amit az agyam keltett. Valami, amit nagyon, nagyon, de nagyon szerettem volna.
 Ám sajnos vissza kellett térnem a valóságba. Túlságosan is elkalandoztam. Nem kell ennyire előre haladnom. Mert most az első és legfontosabb célom, hogy megszerezzem Őt magamnak. Bármire képes lennék érte. Bármit megtennék hogy az enyém lehessen.
***
Andris megígérte, hogy a szombat délutánt együtt töltjük. Rég volt közös programunk, és mivel mindketten ráértünk, úgy döntöttünk,  hogy elmegyünk moziba. Kiválasztottunk valami akciófilmet, aminek a bemutatója mindkettőnknek tetszett, a jegyeket meg már előre lefoglaltuk. Fél háromra beszéltük meg a találkozót az aulában, úgyhogy az egész délelőttömet a tanulásnak szentelhettem.
 Nem is volt olyan sok elmaradásom, mint hittem. Egész gyorsan ment a leckék lekörmölése, a vázlatírás, meg a tananyag fontos részének kiemelése és megtanulása. Elégedett voltam magammal, mert még mindig maradt egy csomó időm. Jövő héten már nem is írunk semmiből, a karácsonyi szünet előtt már nem akartak ezzel kínozni minket. Nekem is már csak az elmaradt dolgokat kellett pótolnom. A lányok szerint mostanra mindenki karácsonyi lázban ég. A büfében több forró csoki fogy mint bármikor máskor, délutáni foglalkozásként pedig a diákok mézeskalácsot süthetnek. Az iskola kívülről-belülről fel van díszítve csillogó égősorokkal, amik szentjánosbogarakként világítanak éjszakánként. Egyszerűen gyönyörű minden. Nem túl csicsás, de azért elég sok a kis dísz mindenfelé.
 Tíz perccel korábban érkeztem a megbeszéltnél. Nem tudtam, mit csináljak, ezért kiválasztottam egy szimpatikus széket, amire egy lendületes mozdulattal huppantam le. A leérkezésemkor kicsit megingott alattam, de ettől függetlenül elég jól bírta. Vártam, és vártam. A térdemen doboltam az ujjaimmal, és a hajammal játszadoztam türelmetlenül. Egyszer csak halk, folyamatosan kopogó hangot hallottam az egyik folyosó felől. Tudtam, hogy nem lehet Andris, mivel ő biztos nem vesz fel magassarkút. Ez a hang pedig kétség kívül egy tíz centis, hegyes orrú, elegáns lábbelihez és annak viselőjéhez tartozott. Amint megláttam az alak fellibbenő, fehér sálját, tudtam ki az. Valahova készült, ugyanis egy fehér, térdig érő kabát volt rajta. Ami mellesleg elképesztően jól nézett ki. Reméltem, hogy a ruhabolt utáni incidenst követően néhány hétig békén hagy. Sajnos nem volt ekkora szerencsém.
-          Ó! Helló, Lilla! Látom mész valahová. Nem is zavarnálak sokáig, nehogy megvárattassuk a kis barátodat. Hallottad, hogy Beni és Kata tegnap délután szakítottak?
-          Igen, értesültem róla.
-          Nagyszerű. De azért milyen kár, nem? Mármint nekik. Nekem nem, mert így legalább megszerezhetem magamnak Benit. Csakhogy van itt egy kis bökkenő. Te. Folyton az utamat állod, és úgy csorgatod a nyálad azért a fiúért akár egy kiskutya. Ez meglehetősen megnehezíti a dolgomat. Szóval kérlek, hogy tartsd magad távol tőle, különben mindenkinek elmondom, hogy fellöktél a plázában. Eléggé utálni fognak miatta. – nem hittem a fülemnek. Tényleg megfenyegetett? Hogy képzeli, hogy kisajátít magának egy embert? Egy élő, lélegző srácot, aki nem ezt érdemli. Fogalmam sem volt róla, mit csináljak. Valamit mondanom kellett.
-          Te magadnál vagy? Egyáltalán nem is löktelek el. A ruhaállványban botlottál meg, meg azokban az idióta, tíz centis sarkakban.
-          Az lehet… - töprengett el, nagyon is elmélkedő arcot vágva. – csak senki nem fog hinni neked. Ők engem szeretnek, és minden szavamat igaznak gondolják. Mert hát azok is, nem? Na, mennem kell. Majd még talizunk.

  Ezzel eltipegett. Egészen eddig abban reménykedtem, hogy Adél egyszer talán megenyhül. Hogy van benne valami emberi, valami jó. Tévedtem. Ez az egész övön aluli volt. Megfenyegetett az iskola folyosójának kellős közepén, és még csak a szempillája sem rebbent. Számító és gonosz alak, az biztos. De legalább már van valami fogalmam róla, hogy miért utál már szinte az első naptól fogva. Biztos észrevette, hogy mennyire tetszik Beni. Vagy kihallgatta az egyik beszélgetésünket az ikrekkel, mindegy. Őfelségének pedig nagyon nem tetszett, hogy ellenfelei akadnak. Félt, hogy esetleg én nyerek, ezért akart tönkretenni. Talán mégsem olyan magabiztos mint amilyennek mutatja magát. És most már ismerem a gyenge pontját. Nem fogok meghátrálni egy ilyen miatt.
 Megint csak léptek koppanását hallottam. Ez viszont megnyugtató volt, ugyanis egyből felismertem a hangot. Andris. Mosolyogva fordultam az  irányába, és odamentem hozzá, hogy egy öleléssel köszöntsem. Jó erősen megszorongatott, és egy picit még fel is emelt a földről. Hiszen izmos, az én 56 kilómat simán elbírja.
-          Szia! -  köszöntött a fiú amikor elengedtük egymást.
-          Helló! Mehetünk? – ő csak bólintott, majd elindult az ajtó felé, hogy kitárja nekem. Út közben a napomról kérdezett. MINDENT elmondtam neki. Adél minden szavára pontosan emlékeztem, és visszamondtam őket a mellettem haladó srácnak. Amikor befejeztem monológomat, felé pillantottam. Dühösnek látszott.
-          Megfenyegetett?
-          Hát, ja. Egy kicsit. De mindegy, túlteszem magam rajta. Egyszerűen nem veszek róla tudomást és kész.
-          Figyelj, ez így nagyon nem jó. Nem viselkedhet így bárkivel csak azért, mert féltékeny, vagy mit tudom én. Akarod, hogy beszéljek vele? Vagy ne szóljunk egy tanárnak, hogy egy kicsit helyre rakja őt?
-          Ne! Nincs rá szükség, tényleg. Ezt egyedül szeretném megoldani, oké? – könyörögve néztem rá.
-          Rendben –szólt egy beletörődő sóhaj kíséretében, bár látszott, hogy nem igazán tetszik neki ez az egész.
Közben megérkeztünk a mozi pénztára elé, úgyhogy Andris elment, hogy megvegye a jegyeket. Szokásunkká vált, hogy a belépőt ő állja, míg én a kaját veszem meg. Jól ismerem, úgyhogy pontosan tudtam, mit kér. Már meg sem kérdeztem tőle. Néha elgondolkozom a barátságunkon. Igen is van fiú-lány barátság. Mi vagyunk az élő példa rá. Kilenc éve találkoztunk, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Szerintem lassan már jobban ismerem őt mint saját magamat. De ez nem baj. Mert ő egy fantasztikus ember, és örülök, hogy van nekem.
 A film nagyon jó volt. Lány létemre egészen szeretem az ilyesmit. Az adrenalint és a lövöldözést, ahogy több statisztát is kinyírnak percenként. Ahol a főhős valamilyen oknál fogva mindig életben marad, mindig megmenekül az üldözői elől. Az egész mögött persze logika is van, és ha nem kötöd össze a pontokat, a megoldás morzsáit amiket elrejtettek neked, akkor nem fogod megérteni a filmet, és a történet szálai kigobózhatatlan  csomókká állnak össze.
 Visszafele menet ezt az elméletet elmondtam Andrisnak is, és ő tökéletesen egyetértett. Élénken fecsegve töltöttük el az időt, és még az aulában is leültünk, csak hogy nyerhessünk magunknak néhány percet, és együtt poénkodhassunk lényegtelen vagy nagyon is lényeges dolgokon. Fájt a hasam a nevetéstől, és azt hiszem, az övé is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése