2015. szeptember 12., szombat

12. fejezet

Sziasztok! Tudom, hogy megint egy nappal később hozom a részt, de tegnap későn értem haza, ráadásul a suli miatt alig van szabadidőm. A rész viszont itt van, jó olvasást hozzá!

Ágyban fekvés, kényszerpihenő. Harmadik nap. Pénteken már bármit megtettem volna azért, hogy egy kicsit bemehessek az órákra és ne legyek egyedül. Legalább az énekre. Vagy a délutáni próbákra, nekem mindegy. De nem. A tanárok hajthatatlanok voltak. Azt mondták, hogy hétvégén majd lesz időm bepótolni az elmaradásaimat. Hihetetlen, hogy ennyire aggódnak értem, mikor igazából már semmi bajom.
 A fürdőből kihallatszódott a hajszárító kellemes búgása, ami mindig alvásra késztet. Dia valószínűleg hajat mosott, és most ezzel húzta az időt. Volt egy olyan érzésem, hogy a lányok megint el fognak késni, vagy csak szimplán nem reggeliznek. Berni a nyitott szekrényajtó előtt állt, és azt próbálta kitalálni, hogy mit vegyen fel. Sosem értettem, hogy az ikrek miért állnak ennyit a tükör előtt ezen filozofálva. Gyönyörű, hosszú, természetesen szőke hajuk és tengerkék szemük van. Az alakjuk is remek, és mindketten 174 centiméter magasak. Egyébként pedig nem hiszem, hogy többek 54 kilónál. Minden jól áll nekik, és nem kell súlyfelesleg miatt aggódniuk. Irigyelni való a külsejük, én mégsem féltékenykedtem soha. Legjobb barátnők vagyunk, és az ehhez hasonló érzések egyáltalán nem férnének bele.
 Úgy döntöttem, én is magamra rángatok valamit, csak hogy ne pizsamában legyek egész nap. Lassan tápászkodtam fel a kényelmes ágyról, és kiválasztottam egy egyszerű, nyomott mintás fehér felsőt meg egy fekete cicanadrágot. Kifésültem a hajamat, és megnéztem a végeredményt. Egész elfogadható volt. Ha valaki bejönne, nem kéne arra gondolnom, hogy vajon milyen rémesen nézhetek ki.
 Éppen akkor kopogtak, amikor már készültem visszaülni az egyik székre. Intettem a lányoknak, hogy majd megyek én, és elfordítottam a zárban a kulcsot. Éjszakára mindig bezárjuk, nem szeretnénk ha valaki megzavarna. Andris és Beni álltak a küszöbön, mindketten teljesen elkészülve. Az utóbbi időben mindig együtt mentünk reggelizni, valószínűleg most is az ikrekért jöttek. Kezükben pedig az én kajámat tartották. A tanárok így küldik nekem az ételt, hogy ne kelljen felkelnem.
-          Jó reggelt! – köszöntek vidáman.  Arcukon hatalmas mosoly terült el.
-          Sziasztok! Mi ez a nagy jókedv? –kérdeztem csodálkozva, és beljebb hívtam őket.
-          Hát, itt a péntek, a karácsony egyre közelebb van, és ma nem írunk semmiből – felelte Andris úgy, mintha ezt egyből tudnom kellett volna.
-          Aha. Hát ez tényleg nagyon klassz.
-          A lányok készen vannak? – érdeklődött Beni a fürdő ajtaja felé bökve a fejével.
-          Szerinted?
-          Nem tudom, ezért kérdeztem.
-          Nem, irtó lassúak. De megvárhatjátok őket ha szeretnétek –erre csak bólintottak egyet.
-          Hallom, kiválasztottad a dalod. – szólt Andris, és megvetően nézett, amiért nem mondtam el neki. Persze tudtam, hogy csak viccelődik, és igazából egyáltalán nem haragszik rám. Sosem tette. Ha kicsiként összekaptunk valamin, neki mindig öt perc volt, hogy elfelejtse az egészet és megbocsásson. A kijelentésére bólogatással feleltem.
-          Megmutatod esetleg?
-          Csak szerdán választottam. Épp csak annyit tehettem, hogy elküldtem Diát, hogy nyomtassa ki a kottákat. De amint megtanulom az egészet megmutatom nektek – mosolyogtam, és elfecsegtem velük az időt amíg a csajok készülődtek. Közben elfogyasztottam a reggelit is, és azt kívántam, bárcsak itt maradhatnának ma velem. De persze ezt nem lehetett, csak tíz percet maradtak, mire az ikrek kipenderültek elénk és felkapták a táskájukat.
Megint egyedül maradtam. Andris megígérte, hogy este még benéz hozzám. Tudtam, hogy Beni nem jön, ugyanis a hétvégét otthon tölti. Akárcsak az ikrek.
 Úgy döntöttem, olvasok. Megragadtam a Lázadót, Veronica Roth Beavatott trilógiájának második részét.
Ha már nem mehetek sehová, szórakozzak jól. Mert hát ki ne szórakozna jól Négyes jelenlétében? Az a karakter maga a tökély. Legalábbis szerintem.
 A lányok pontban fél háromkor rontottak be az ajtón. Kivételesen velük volt Zsuzsi is. Sejtelmesen mosolyogtak, és vihorásztak valamin. Nem értettem semmit. Mi történt? Talán a Deák fiúkkal van valami? Vagy az egyik osztálytársunk poénján nevetnek? Meglehet, mert elég humoros a közösségünk. Senki nem szólt semmit. Kezdtem ideges lenni. Nem akarták esetleg elmesélni, mi van? Gondolkodtam, hogy rákérdezzek-e. Lehet, hogy nem kellet volna. De talán mégis. Fogalmam sem volt. Mindig mindent elmondtak, ezt miért nem? Végül a kíváncsiságom győzött.
-          Oké. Mi ilyen vicces? – érdeklődtem értetlen tekintettel a képemen. Egymásra néztek, és egy beleegyező biccentést váltottak. Tehát megtudom mi az.
-          Á! Semmi. Tényleg semmi. Csak… - Dia játszott az idegeimmel. Meg a türelmemmel. Amiből sajna nem kaptam sokat. – Hát, tudod, az van, hogy Beni szakított Katával. A hősszerelmes szabad. Miért is lenne bármi? – leesett az állam, mire mindhármukból kitört egy újabb röhögésroham. Ezt nem hiszem el. Most, hogy nincs Kata, Beni nyíltan flörtölhetne velem. Én is vele. Együtt lehetnénk, egy párként. Mert hát szinte biztos, hogy azon a bizonyos második próbán szemezni akart velem. Ráadásul mostanában furán viselkedett. Vagy nem? Nem akartam hamis ábrándokba ringatni magam, hogy talán van esélyem nála.
-          Szerintetek értem tette?
-          Mindenki láthatja, hogyan néz rád mostanában. Tudod, az utóbbi néhány hétben. Talán jelenthet valamit – hallottam mit mond Zsuzsi, de nem akartam elhinni.
-          Ez biztos? ÚGY nézett? – mindhárman bólogattak, az arcukon gügye mosoly ült. Azt hiszem az enyémen is. Összejöhetnénk. Végre beteljesülhetne másfél éve dédelgetett nagy álmom.
Másra már nem is tudtam gondolni. Egész este ezen merengtem. Az ikrek idő közben hazamentek, és a vacsora után Zsuzsi is távozott. Valahol mélyen a gondolataimban már a szalagavatónkon keringőztünk. Beni átölelte a derekam. Megpörgetett, és kecsesen végiglibegtünk a tornatermen. A tánc végén pedig közelebb hajolt, és gyors csókot nyomott a számra. Az egekben lebegtem a végtelen boldogságtól amit éreztem. De mindez csak illúzió volt amit az agyam keltett. Valami, amit nagyon, nagyon, de nagyon szerettem volna.
 Ám sajnos vissza kellett térnem a valóságba. Túlságosan is elkalandoztam. Nem kell ennyire előre haladnom. Mert most az első és legfontosabb célom, hogy megszerezzem Őt magamnak. Bármire képes lennék érte. Bármit megtennék hogy az enyém lehessen.
***
Andris megígérte, hogy a szombat délutánt együtt töltjük. Rég volt közös programunk, és mivel mindketten ráértünk, úgy döntöttünk,  hogy elmegyünk moziba. Kiválasztottunk valami akciófilmet, aminek a bemutatója mindkettőnknek tetszett, a jegyeket meg már előre lefoglaltuk. Fél háromra beszéltük meg a találkozót az aulában, úgyhogy az egész délelőttömet a tanulásnak szentelhettem.
 Nem is volt olyan sok elmaradásom, mint hittem. Egész gyorsan ment a leckék lekörmölése, a vázlatírás, meg a tananyag fontos részének kiemelése és megtanulása. Elégedett voltam magammal, mert még mindig maradt egy csomó időm. Jövő héten már nem is írunk semmiből, a karácsonyi szünet előtt már nem akartak ezzel kínozni minket. Nekem is már csak az elmaradt dolgokat kellett pótolnom. A lányok szerint mostanra mindenki karácsonyi lázban ég. A büfében több forró csoki fogy mint bármikor máskor, délutáni foglalkozásként pedig a diákok mézeskalácsot süthetnek. Az iskola kívülről-belülről fel van díszítve csillogó égősorokkal, amik szentjánosbogarakként világítanak éjszakánként. Egyszerűen gyönyörű minden. Nem túl csicsás, de azért elég sok a kis dísz mindenfelé.
 Tíz perccel korábban érkeztem a megbeszéltnél. Nem tudtam, mit csináljak, ezért kiválasztottam egy szimpatikus széket, amire egy lendületes mozdulattal huppantam le. A leérkezésemkor kicsit megingott alattam, de ettől függetlenül elég jól bírta. Vártam, és vártam. A térdemen doboltam az ujjaimmal, és a hajammal játszadoztam türelmetlenül. Egyszer csak halk, folyamatosan kopogó hangot hallottam az egyik folyosó felől. Tudtam, hogy nem lehet Andris, mivel ő biztos nem vesz fel magassarkút. Ez a hang pedig kétség kívül egy tíz centis, hegyes orrú, elegáns lábbelihez és annak viselőjéhez tartozott. Amint megláttam az alak fellibbenő, fehér sálját, tudtam ki az. Valahova készült, ugyanis egy fehér, térdig érő kabát volt rajta. Ami mellesleg elképesztően jól nézett ki. Reméltem, hogy a ruhabolt utáni incidenst követően néhány hétig békén hagy. Sajnos nem volt ekkora szerencsém.
-          Ó! Helló, Lilla! Látom mész valahová. Nem is zavarnálak sokáig, nehogy megvárattassuk a kis barátodat. Hallottad, hogy Beni és Kata tegnap délután szakítottak?
-          Igen, értesültem róla.
-          Nagyszerű. De azért milyen kár, nem? Mármint nekik. Nekem nem, mert így legalább megszerezhetem magamnak Benit. Csakhogy van itt egy kis bökkenő. Te. Folyton az utamat állod, és úgy csorgatod a nyálad azért a fiúért akár egy kiskutya. Ez meglehetősen megnehezíti a dolgomat. Szóval kérlek, hogy tartsd magad távol tőle, különben mindenkinek elmondom, hogy fellöktél a plázában. Eléggé utálni fognak miatta. – nem hittem a fülemnek. Tényleg megfenyegetett? Hogy képzeli, hogy kisajátít magának egy embert? Egy élő, lélegző srácot, aki nem ezt érdemli. Fogalmam sem volt róla, mit csináljak. Valamit mondanom kellett.
-          Te magadnál vagy? Egyáltalán nem is löktelek el. A ruhaállványban botlottál meg, meg azokban az idióta, tíz centis sarkakban.
-          Az lehet… - töprengett el, nagyon is elmélkedő arcot vágva. – csak senki nem fog hinni neked. Ők engem szeretnek, és minden szavamat igaznak gondolják. Mert hát azok is, nem? Na, mennem kell. Majd még talizunk.

  Ezzel eltipegett. Egészen eddig abban reménykedtem, hogy Adél egyszer talán megenyhül. Hogy van benne valami emberi, valami jó. Tévedtem. Ez az egész övön aluli volt. Megfenyegetett az iskola folyosójának kellős közepén, és még csak a szempillája sem rebbent. Számító és gonosz alak, az biztos. De legalább már van valami fogalmam róla, hogy miért utál már szinte az első naptól fogva. Biztos észrevette, hogy mennyire tetszik Beni. Vagy kihallgatta az egyik beszélgetésünket az ikrekkel, mindegy. Őfelségének pedig nagyon nem tetszett, hogy ellenfelei akadnak. Félt, hogy esetleg én nyerek, ezért akart tönkretenni. Talán mégsem olyan magabiztos mint amilyennek mutatja magát. És most már ismerem a gyenge pontját. Nem fogok meghátrálni egy ilyen miatt.
 Megint csak léptek koppanását hallottam. Ez viszont megnyugtató volt, ugyanis egyből felismertem a hangot. Andris. Mosolyogva fordultam az  irányába, és odamentem hozzá, hogy egy öleléssel köszöntsem. Jó erősen megszorongatott, és egy picit még fel is emelt a földről. Hiszen izmos, az én 56 kilómat simán elbírja.
-          Szia! -  köszöntött a fiú amikor elengedtük egymást.
-          Helló! Mehetünk? – ő csak bólintott, majd elindult az ajtó felé, hogy kitárja nekem. Út közben a napomról kérdezett. MINDENT elmondtam neki. Adél minden szavára pontosan emlékeztem, és visszamondtam őket a mellettem haladó srácnak. Amikor befejeztem monológomat, felé pillantottam. Dühösnek látszott.
-          Megfenyegetett?
-          Hát, ja. Egy kicsit. De mindegy, túlteszem magam rajta. Egyszerűen nem veszek róla tudomást és kész.
-          Figyelj, ez így nagyon nem jó. Nem viselkedhet így bárkivel csak azért, mert féltékeny, vagy mit tudom én. Akarod, hogy beszéljek vele? Vagy ne szóljunk egy tanárnak, hogy egy kicsit helyre rakja őt?
-          Ne! Nincs rá szükség, tényleg. Ezt egyedül szeretném megoldani, oké? – könyörögve néztem rá.
-          Rendben –szólt egy beletörődő sóhaj kíséretében, bár látszott, hogy nem igazán tetszik neki ez az egész.
Közben megérkeztünk a mozi pénztára elé, úgyhogy Andris elment, hogy megvegye a jegyeket. Szokásunkká vált, hogy a belépőt ő állja, míg én a kaját veszem meg. Jól ismerem, úgyhogy pontosan tudtam, mit kér. Már meg sem kérdeztem tőle. Néha elgondolkozom a barátságunkon. Igen is van fiú-lány barátság. Mi vagyunk az élő példa rá. Kilenc éve találkoztunk, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Szerintem lassan már jobban ismerem őt mint saját magamat. De ez nem baj. Mert ő egy fantasztikus ember, és örülök, hogy van nekem.
 A film nagyon jó volt. Lány létemre egészen szeretem az ilyesmit. Az adrenalint és a lövöldözést, ahogy több statisztát is kinyírnak percenként. Ahol a főhős valamilyen oknál fogva mindig életben marad, mindig megmenekül az üldözői elől. Az egész mögött persze logika is van, és ha nem kötöd össze a pontokat, a megoldás morzsáit amiket elrejtettek neked, akkor nem fogod megérteni a filmet, és a történet szálai kigobózhatatlan  csomókká állnak össze.
 Visszafele menet ezt az elméletet elmondtam Andrisnak is, és ő tökéletesen egyetértett. Élénken fecsegve töltöttük el az időt, és még az aulában is leültünk, csak hogy nyerhessünk magunknak néhány percet, és együtt poénkodhassunk lényegtelen vagy nagyon is lényeges dolgokon. Fájt a hasam a nevetéstől, és azt hiszem, az övé is.

2015. szeptember 4., péntek

11. fejezet

Sziasztok! Itt is van az új fejezet. Kinek hogy telt az első hete a suliban? Nagyon elfáradtatok?

A hét közepére már kialakult egy új, különleges napirendem. Reggeli, suli, ebéd, próba, vacsi, lecke aztán alvás. Utána pedig az egészet kezdhettem is elölről. A próbák miatt szinte semmire nem jutott időm. A tanulás elvette minden energiám. Ahogy egyre jobban közeledtünk a téli szünethez, és ezzel a félév végéhez is, egyre több dolgot kellett bemagolnom. Csak a héten három témazárót és néhány kisebb dogát írunk. Ebből egy TZ-n már túl vagyok. Jaj! Estére már szinte beesem a pihe-puha ágyikómba.
 De megéri. Minden egyes perce megéri. Ugyanis próbák közben Benivel lehetek. És elképesztően élvezem azokat a lopott pillantásokat, amiket váltunk. Tudom, hogy van barátnője. De akkor is kénytelen vagyok azt hinni, hogy flörtöl velem. Titkon, a szívem legmélyén már elhiszem, hogy lehet köztünk valami. Az a dobogó, őrületes valami a mellkasomban képes egészen könnyedén átverni magát. Úgy áltatja magát a hazugságokkal, úgy sétál beléjük, mint egér a csapdába. Félve, hogy baja esik, ugyanakkor zsákmányra éhesen. De az agyam mást mond. Azt súgja, vigyázzak. Kár, hogy képtelen vagyok hallgatni rá. Rettegek tőle, hogy egyszer még megbánom ezt.
***
Szerda volt, és még mindig nem tudtam eldönteni, hogy milyen dalt énekeljek a koncerten. A többiek folyamatosan csak segíteni próbáltak, olyan előadók műveit ajánlották, akiket még csak nem is ismertem. Én pedig kétségbe voltam esve. Az időm rohamosan fogyott. A percek elrohantak, akár a Forma1-es autók az orrod előtt. Gyorsan. Kezdtem azt hinni, hogy nem is leszek benne, csak a banda számában, és nem lépek egyedül színpadra.
-          Na, és hogy haladsz a választással? – érdeklődött Norbi, aki szépen lassan újra beférkőzte magát közénk, és társaságunk állandó tagja lett. Ha igazán ismert volna, nem kérdezte volna meg. Ugyanis minden mozdulatomban látszott a félelem, a szomorúság. A kétség.
-          Sehogy, de azért köszi – próbáltam mosolyogni. Sikertelenül. A tornateremben voltunk, és vártuk, hogy elkezdődjön az óra. Csak az járt a fejemben, hogy nem akarok futni.
-          Aha – mondta, és ezzel véget is ért kissé kellemetlen beszélgetésünk. Lassan mindenki beért az öltözőből, és néhányan már el is kezdtek nyújtani. Én nem törődtem velük. A helyiségben terjengő láb- és izzadságszag sokszor már elviselhetetlen volt. Facsarta az orromat. A lányokkal tavaly megpróbáltuk, hogy parfümöt fújunk körbe mindenhol, de attól csak rosszabb lett. A tornacipők csikorogtak a parkettán, osztálytársaim egymásnak ordibáltak valamiket, amiket nem értettem, mert teljesen artikulálatlanul beszéltek. Ha már énekórán nem, itt legalább megtehetik. Zsongott a fülem, és úgy éreztem, rosszul leszek.
 A gyanúm pedig beigazolódott. Az egyik pillanatban még stabilan álltam a lábamon, a másikban pedig elkezdett forogni a világ. A látóterem beszűkült, és minden sötétedni kezdett. A hangok eltompultak, csak a vér dobogását hallottam a fülemben. A következő pillanatban már a plafont láttam. Betakart a sötétség.
***
 Az orvosi szoba lámpáinak gyér fénye áttört a szemhéjamon. Rabló módjára tolakodott be. Egy kedves női hang ébresztgetett a maga lágy trilláival. Nem tudom, meddig voltam kiütve. Lassan néztem fel, és megláttam az ápolónőt.
-          Csakhogy felébredtél. Hogy vagy, kedves? – ez a megszólítás kissé régimódinak hangzott, de nem foglalkoztam vele.
-          Jobban. Mi történt?
-          Összeestél a tornateremben. Elájultál. A többiek idehoztak, és elmondták, mi történt. Nem kell aggódnod. Látszólag semmi bajod, csak egy kis pihenésre van szükséged.  A stressz miatt lehet mindez. Emlékszem ám az iskola miatti kimerültségre. Beszéltem az osztályfőnököddel, a héten már nem kell bemenned az órákra, mindenki azt szeretné, ha pihennél. A szüleidet is értesítettük, nem ártana később felhívnod őket. Mellesleg a barátaid itt jártak az egyik szünetben, és megígérték, hogy órák után benéznek hozzád. Estéig szeretnélek itt tartani, hogy ne legyen semmi gond. Ha bármire szükséged van, csak szólj! – mosolygott. A monológja megnyugtatott. Csak egy kis alvás kell. Hevesen bólogattam a nőnek, majd visszahajtottam a fejem a párnára, és elnyomott az álom.
 Egy kéz simogatására ébredtem. Több hang szólongatott egyszerre. Halkan duruzsoltak, a nevemet mormolták folyamatosan. Andris és a többiek mind ott voltak a pici szobácskában. Az előbb említett fiú fogta a kezem. Az ikrek kíváncsi szemekkel bámultak rám. Beni az ágy végében ácsorgott, a falat támasztotta fél vállával úgy, hogy közben engem is láthasson.
-          Hogy vagy? – kérdezte Ő.
-          Öhmmm… Jobban. Sokkal. A doki azt mondta nincs semmi gáz.
-          Igen, mi is beszéltünk vele – mondta Dia, és lehuppant az ágyra, vigyázva, hogy ne üljön a lábamra.
-          Oh, az klassz. Mit csináltatok a suliban amíg én itt voltam?
-          Mindenki azt mondta, hogy erről nem beszélhetünk veled mert már így is elég nagy rajtad a nyomás. Nem akarunk a sulival terhelni – szólt Andris. A szemében látszott, hogy félt engem, és nem akartam ellenszegülni a kérésnek, úgyhogy nem firtattam tovább a témát.
  A srácok egy óráig maradtak bent, aztán távoztak, és én újra egyedül maradtam. Magányosnak éreztem magam. Ebben az unalmas, steril szobában feküdtem társaság nélkül. A falak fehéren és komoran néztek vissza rám. Eszembe jutott, hogy a szüleim már biztosan tűkön ülve várják, hogy hívjam őket. Előkeríttettem a telefonom az ápolónővel, és tárcsáztam az otthoni számot. A harmadik csörgésre vették fel. Tudtam, kihangosítanak, ezért mindegyikőjükkel beszélhetek.
-          Szia kicsim! Mi újság? Jobban vagy? – kérdezte anya kissé rémült hangon.
-          Sziasztok! Ne aggódjatok miattam, minden oké. A héten már nem is kell bemennem. Ne is beszéljünk erről! A lényeg hogy semmi bajom. Mi van veletek?
-          Velünk miden oké, már várjuk, hogy újra hazagyere – apa hangja megnyugtatott.
-          Tudjátok, hogy csak karácsonykor megyek. Addig csak másfél hét. Kibírjátok nélkülem?
-          Ki, kicsim. Persze, hogy ki, de azért már nagyon hiányzol.
-          Ti is nekem – éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nehéz ez az egész kolesz dolog. Léptek közeledtek errefelé a folyosón. A nővérke biztos megint csekkolni akart.
-          Figyi, le kell tennem. Holnap még beszélünk.
-          Rendben. Légy jó! Szia!
-    
     
Helló! – letették. A telefon kitartóan pityegett a semmibe. Újra elveszettnek éreztem magam. Elkezdtem bámulni az órát a falon, sürgettem, hogy végre elüsse a nyolcat, és visszamehessek a szobámba. A héten először akartam az idő gyorsabb múlását. De a percek most csigalassúsággal vánszorogtak. Idő közben hoztak nekem vacsorát. Paradicsomos-sajtos szendvicset kaptam egy pohár narancslével. Evés közben megint jobb lett. Ám ahogy lenyeltem a torkomon az utolsó falatot is, újra számolni kezdtem a másodperceket.

     
Végül is eljött a kora este, amikor is kiengedtek ideiglenes börtönömből. Bár a nap nagy részét végigfeküdtem, úgy éreztem, hogy a szempilláim leragadnak, és állva is elalszom. Lassan sétáltam végig a folyosókon, nem siettem sehova. A legtöbb diák a szobájában volt, leckét írtak és egymással fecsegtek. Általában a péntekek meg a hétvégék szoktak nyüzsisebbek lenni.
       Az agyam fogaskerekei – ahhoz képest, hogy próbáltam lazítani és higgadt maradni – folyamatosan, megállás nélkül kattogtak. Ki kell találnom, hogy mit adjak elő a koncerten, mert már csak kevesebb, mint egy hónapom van rá. Meg persze még tanulnom is kell majd. Ez a hét pedig egyértelműen ki fog esni.
       Odaértem az ajtóhoz, ám mielőtt beléptem volna, észrevettem, hogy a lányok énekelnek. Vidámnak és felszabadultnak hallatszott a hangjuk. A dallam és a szöveg ismerősen csengett. Erősen hegyeztem a fülem, és próbáltam kitalálni, hogy hol hallottam már ezt. „… I swear sometimes, I can’t tell which way is up, which way is down…” Ekkor jöttem rá, hogy a dal Miley Cyrus-tól a Simple Song. Nem túl új, az tény. De én mindig is szerettem a ritmusát, az állandó lüktetést, ami egyszer csak átcsap egy zongora kellemes hangjába, majd újra felgyorsul. Tovább hallgatóztam. A zene átjárta a testem. Éreztem, tudtam, hogy ez az én dalom. Ezt fogom énekelni a koncerten.

2015. augusztus 29., szombat

10. fejezet

Sziasztok! Ezt a részt egy nappal megkésve hozom, ezt tudom, és nagyon sajnálom is. Viszont tegnap egyáltalán nem volt időm leülni és feltölteni a részt, úgyhogy ezt nézzétek el nekem! Jó olvasást!

Péntek reggel felöltözve és még félálomban léptem ki az ikrekkel a folyosóra. Egész héten minden nap egy órát gyakoroltunk, és mostanában a tanulnivaló is elég sok, úgyhogy csak mint a zombik járkáltunk fel-alá. Tegnap este kiraktuk az ajtónk elé a csizmáinkat, ugyanis ma jön a mikulás, és a suli – szokásához híven – megajándékozza a tanulókat egy kis csokival. A lábbelinkbe belekukkantva meg is találtuk a pici csokoládé télapókat amikre már úgy vártunk. De azt hiszem nem csak mi, ugyanis a folyosó megtelt édességet majszoló diákokkal. Mindenki hangoskodott és örült az apró meglepetésnek. Csengett a fülem, és elképzeltem, hogy akkor vajon milyen lehet a fiúk hálórészében. Ott vajon már meg is süketültek? Amúgy tényleg nagyon finom volt az ajándék.
 Ahogy a reggeli müzlimben turkálgatva felpillantottam az előttem lévő tálból Andrist és Benit pillantottam meg.  Piros, villogó télapósapka volt rajtuk, és a kezükben is tartottak néhányat. Pontosabban négyet. Így könnyen ki tudtam számolni, hogy egy jár Norbinak, egy-egy az ikreknek, és még én is kapok belőle.
-          Hohohohohó! Jó reggelt mindenki! – érdekes köszöntés. Az ember nem minden nap hall ilyet.
-          Helló! Azt nekünk hoztátok? – kérdeztem a kezükben tartott sapik felé bökve.
-          Igen. Miért, mit gondoltál? – kérdezte Beni, majd hirtelen lefogta a fejemet és szimplán ráhúzta a vörös holmit. És sorra megcsinálta ugyan ezt mindenkivel. De azt hiszem, csak én jöttem tőle zavarba. Éreztem, hogy ég a fejem, és nem tudtam mire vélni ezt az érintést. Aztán végül is csak betudtam annak, hogy ezt biztosan egy baráti gesztusnak szánta és kész.
-          Megettétek már a csokikat? – kíváncsiskodott Dia kérdő tekintettel.
-          Még szép. Már réges régen elfogyott. Hajnali hatkor keltem csak emiatt – szólt Norbi. Ezen elgondolkoztam. Barátunk talán túlságosan is édesszájú. Vagy túlságosan gyerek még. Nem tudtam eldönteni melyik.
 Ahogy beléptem az osztályterembe láttam, hogy mindenki pirosba öltözött ma, és egy-két vicces kedvű fiú még szakállat is ragasztott vagy éppen kitömte a hasát, hogy még inkább hasonlítson a mindenhol látható öreg úrra, aki minden egyes évben valami apróságot rejt a gyerekek cipőjébe. Legalábbis ezt mondják. Aztán amikor a szülei elmondják az embernek, hogy a télapó vagy éppen a húsvéti nyuszi nem is létezik, egy világ dől össze a csöppségekben. Én legalábbis bőgni kezdtem, amikor megtudtam az igazat. Azt kiabáltam anyunak, hogy mindketten hazugok, és rosszul tudják ezt az egészet. Most már persze csak röhögök a régi önmagamon, és mosolygok, amikor felidézem ezt az emléket.
 Valaki énekelni kezdett. Hátranéztem a vállam felett és láttam, amint osztályunk tagjai a padok tetején ülnek, miközben a teremben a Télapó itt van ismerős dallama visszhangzott mindenfelé. Felálltam, és csatlakoztam a hátsó csoporthoz. Lassanként mindenki bekapcsolódott, és egymást átölelve, a dalt ordibálva vártuk a tanárt. Aki valószínűleg idegbajt vagy szívrohamot fog kapni amint meglát – vagy inkább meghall – bennünket. De erre abban a pillanatban senki nem gondolt, mert egy kicsit mindenki el volt merülve a saját világában. Úgy éreztem, egy különös és áttörhetetlen burok vesz körül minket, ahová senki más be nem léphet. Mert ez a miénk.
 Órák után a többiekkel úgy döntöttünk, hogy mivel ez egy jeles nap a próbát kivételesen kihagyjuk és összegyűlünk a kolesz közös, nappaliszerű részében, ahol a tanárok házi mozizást szerveztek nekünk. A Karácsonyi ének című filmet választották idén. Még amúgy sem láttam, úgyhogy örültem, hogy ezt nézzük. A kezdésig még negyed óránk volt, de mi már helyet foglaltunk az ismerős és meglepően kényelmes fotelekben, csak hogy a legjobb helyek jussanak nekünk. Én Andris mellett foglaltam helyet, a másik oldalamon pedig egyelőre senki sem ült. Aztán megláttam az éppen belépő Olivért, és heves integetésbe kezdtem arra célozva, hogy jöjjön oda hozzánk és foglaljon helyet. Szerencsére vette a célzást, és jókedvűen huppant le a bal oldalamon lévő székre. Tudom, hogy gyakorlatilag kikosaraztam őt, és lehet, hogy most haragudnia kéne rám vagy nem tudom, de nem így van. Az eset óta többször is beszéltünk, és örömmel vettem észre, hogy barátságunk nem szakadt meg. Nem rongálódott.
- Helló! Hogy vagy? – kérdeztem félig felé fordulva.
- Kösz jól, jó ez a nap. Olyan hangulatos.
- Igen szerintem is. Imádom az adventi időszakot. Az egész olyan…
- Varázslatos – fejezte be helyettem a mondatot.
- Igen, pontosan. A számból vetted ki a szót – ő erre csak még szélesebben mosolygott.
- Hazamész a hétvégére?
- Nem, Andrissal múlt héten látogattunk haza, ráadásul azt terveztük a csajokkal, hogy elmegyünk karácsonyi ajándékot vásárolni.
- Hm. Az klassz.
- Aha szerintem is – mondtam, majd a képernyőt kezdtem el bámulni, ugyanis kezdődött a film. Megkérdezhettem volna, hogy ő haza megy-e, de elég egyértelmű volt, hogy igen, ugyan is iskolánk rengeteg másik tanulójához hasonlóan ő is a fővárosban lakik, így fél óra alatt könnyedén hazamehet bármikor. Sóhajtottam egyet, és minden erőmmel a filmre koncentráltam.
 Tíz órakor már a szobánkban voltunk a lányokkal, és szokásunkhoz híven mindenki a maga ágyán olvasott valamit. Mindhárman eléggé belemerültünk a könyvekbe, ugyanakkor éreztem, hogy nekik is majd leragad a szemük az álmosságtól. Fergeteges napom volt, nagyon jól éreztem magam. A délelőtti éneklés csak még jobban ráébresztett arra, hogy milyen erős kapocs tart össze minket, és milyen klassz osztályom van.
 Nem tudom, pontosan mikor, de egyszer csak a fáradtság felülkerekedett rajtam, a szempilláim lassan lecsukódtak, és elnyomott az álom. Álmomban pedig óriási, dagadt télapókkal játszadoztam a hóborította kertben, miközben csoki hullott az égből…
***
A hosszú, több órás vásárolgatás bizony kimerítő tud lenni. A csajokkal úgy terveztük, hogy ajándékokat vásárolunk karácsonyra a családunknak, de aztán jöttek a „Nézd, milyen cuki ez a ruha! Muszáj felpróbálnom.” típusú kijelentések, és tulajdonképpen ott tartottunk, hogy magunknak már szinte egy egész szekrényre való holmit megvettünk és felpróbáltunk, de az ajándékokkal valahogy csak nem tudtunk haladni.
-        
  Na nézd, ez hogy áll? – húzta ki Berni a próbafülke vastag, súlyos függönyét, hogy megtekinthessem rajta a blúzt amit épp kinézett magának. Dia ugyanis valahol a sorok között bolyongott és ki tudja mit keresett magának. Végigjárattam a tekintetem a legjobb barátnőmön. Egyszerűen fantasztikusan állt rajta a fehér fodros blúz aminek a szegélyét pirossal varrták meg. Szőke haja kissé hullámosan omlott a vállára, barna szemei kíváncsi pillantást vetettek rám.
-          Hű! Szerintem irtó klasszul áll. Feltétlenül vedd meg.
-          Oké, akkor átveszem a saját pólómat, fizetek és mehetünk.
-          Rendben, várunk.
Elfordultam, hogy megnézzem hol bujkál a másik iker, amikor hirtelen úgy éreztem, megdermed a levegő. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Miért kell még hétvégén is az ő képét néznem? Adél elegáns léptekkel libbent be az üzletbe. Cipője tíz centis sarkai hangosan kopogtak a padlón. A kinti dermesztő hideg ellenére testhez simuló, rövid miniszoknyát vett fel, szőrmegalléros (biztos mű) kabátja kigombolva lógott felsőtestén, ezzel láthatóvá téve merészen kivágott pólóját. Természetesen minden férfi tekintete egyből megtalálta őt. Én a megdöbbenéstől bámultam, és magamban imádkoztam, hogy ne vegyen észre, ne szóljon be, ne jöjjön ide, inkább csak menjen el és hagyjon békén.
 Könyörgésem süket fülekre talált. Valamiért pont engem szúrt ki a rengeteg itt tartózkodó ember közül. Gúnyos mosollyal a száján kezdett el felém jönni. Úgy éreztem ott helyben megsemmisülök. Már majdnem odaért hozzám, amikor azok az eszméletlenül magas sarkak megakadtak az egyik ruhaállványban, és a lány elvesztve egyensúlyát szétterült a padlón. Az eddig folyamatosan őt leső férfi szemek valószínűleg úgy érezték, hogy itt a nagy lehetőség arra, hogy bevessék magukat. Minden pasi egyszerre termett ott, hogy segítsen feltápászkodni a földről a kétségbeesetten kiáltozó Adélnak. Persze az egész csak színjáték volt, látszólag kutya baja nem esett.
-          Köszi fiúk, most már elmehettek - csiripelte mézes-mázos hangon. Úgy tűnt, egyikőjük sem akar tágítani mellőle.
-          Helló Adél! – köszöntem félénken a lánynak.
-          Oh, helló! Tudod, fogalmam sincs róla, hogy egyáltalán miért köszönsz nekem, amikor világos, hogy miattad estem el. Ha ennyire utálsz akkor akár már most azonnal le is léphetnél – nem hittem a fülemnek.
-          Hogy mondod?
-          Nyilvánvaló, hogy te gáncsoltál el.
-          Nem, biztos félrenéztél valamit, ugyanis nem csináltam semmit. Még csak nem is ér el odáig a lábam. Csak az állványban botlottál meg. – néztem rá értetlenül.
-          Hát, én másképp láttam. Ugye, hogy nekem van igazam, srácok? – kérdezte az ideiglenesen összegyűlt tömegtől körbefordulva.
-          Igen – mondta egy idegen, nálunk egy-két évvel idősebb, irtó helyes (és dühösnek látszó) fiú. – igazán leszállhatnál róla bárki is vagy – mondta mélyen a szemembe nézve. Hát ezt nem hiszem el.
-          Látod? – szólt Adél sokatmondóan. – De ne aggódj, most az egyszer megbocsájtok neked.
-          Aha, köszi, persze.
-          Helyes. Na, holnap a suliban talizunk. Puszika csajszi! – nyávogta elképesztően idegesítő hangon, majd meg sem várva a válaszomat sarkon fordult és kiviharzott a boltból.
 Elképedten bámultam utána. Hát ez meg mi volt? Néha nagyon elegem tud lenni belőle. Pláne olyankor, amikor azt hiszi, hogy mindenkinél okosabb és feljebb való. Ha úgy gondolja, ő a királynő. Pedig tényleg a mai napig gőzöm sincs róla, hogy mit követtem el ellene. Nem tudom, hogy miért ilyen velem már az első naptól kezdve.
 Ahogy ezen gondolkodtam, Berni egyszer csak kihúzta a függönyt és kíváncsian meredt rám. Már a saját ruhájában volt.
- Mi történt? Kiabálást hallottam. Nincs semmi baj, ugye?
- Adél történt. Azzal vádolt, hogy itt, az üzlet közepén gáncsoltam el.
-Ú! Bocsi, hogy nem tudtam segíteni. - vágott fancsali képet, és bocsánatkérően meresztette szemeit.
- Ugyan, semmi baj. Na gyere, kerítsük elő a húgodat. - szóltam, és megfogva a karját magammal ráncigáltam barátnőmet. Tudni illik ugyanis, hogy ő az idősebb. Tíz teljes perccel. Nem sok, de azért mégis csak valami.
Utunk még további rengeteg bolttal folytatódott, és úgy tűnt, mindenkinek sikerült valamilyen ajándékot szerezni. Úgy éreztem, megszakadok a rengeteg szatyor alatt. Az összes családtagom kap valamit, Andrisnak megvettem azt a videojátékot,  és magamnak is beszereztem egy-két új göncöt. Csak az ikreknek nem volt még semmim. Nem vehettem meg előttük a meglepit, bármi legyen is az.
- Oké, akkor váljunk el, és fél óra múlva találkozzunk a Starbucks-ban. Így nem láthatjuk meg, mit adunk a másiknak. Ééés... okulva a tavalyiból, nincs kutatás a koliszobában, mert az egyáltalán nem ér, hogy előre tudjuk mit kapunk, csak mert kilestük, amíg a másik nem volt ott. Mit szóltok?
- Aha, ez így korrekt – helyeselt a fejét rázva Dia. - Én akkor indulok is.
       Ezzel pedig kezdetét is vette az újabb nézelődés. Persze, ez még oké is lenne, csakhogy általában könyvet veszünk egymásnak minden ünnepre. Ezt a hagyományt pedig látszólag egyikünk sem akarta megszakítani, mert öt percen belül mindhárman a könyvesbolt egyik sarkában tolongtunk. Ott, ahol az ifjúságinak számító tiniregényeket árusítják.  Próbáltam úgy helyezkedni, hogy a csajok ne lássák mit teszek a kosaramba, meg valahogy takargattam is a szerzeményeket a testemmel, de ez elég nehéz feladatnak bizonyult.
 A végén öt könyvvel, és egy széles mosollyal indultam el a kávézó felé. Azért öt, mert az ikrek decemberi születésűek, és ezért a szülinapjukra is gondoltam. Így nekik két-két könyv jut, a maradék egy pedig az enyém. A Beavatott trilógia második részével leptem meg magam.

 Ahogy a Starbucks-ba értem, kiválasztottam egy szimpatikusnak tűnő helyet, és megvártam a lányokat, akik két percen belül már ott is voltak, és nagy lendülettel vágták be magukat az előttem lévő székekbe.
- Rendben, ki mit kér? - érdeklődött Berni, mi pedig leadtuk neki a "rendelésünket", amit nem sokára meg is kaptunk. Élénken fecsegve majszolgattuk a sütiket, és néha bele-belekortyoltunk - az egyébként elképesztően forró- forró csokinkba. Azt hiszem, mindenhol megégettem a szám, és már ott biztos voltam benne, hogy pár napig nem fogom normálisan érezni az ízeket. De mindegy, megérte.
- Szóval jövő hétvégén újra randira mentek? - kérdeztem Diát, aki fellelkesülve mesélte Krisz tervét.
- Aha, elvisz a tropikáriumba, mert múltkor meséltem neki, hogy mennyire szeretek oda menni. Talán még az első csókomat is megkapom tőle.
- Hát, reménykedjünk! - válaszoltam, és igazán így is gondoltam. Az embernek jól esik boldognak látni a legjobb barátait, akik sokszor mintha már a testvérei lennének. Én legalábbis így tekintek rájuk. Bekapcsolódtam titkos harmadiknak, és ez szuper. Mind törődünk a másikkal, és valahogy mindig visszatereljük egymást a helyes útra. Ha szükség van rá, azonnal ott termünk, hogy segítsünk. Ilyenek a barátok. Hálás vagyok, hogy megkaphattam az ikreket és Andrist.
 A koliba csak este nyolckor értünk vissza, így a vacsiról lekéstünk ugyan, de nem is voltunk éhesek. Jókedvűek voltunk és élveztük az életet. Arra gondoltam, többször kéne csajos napot tartanunk, mert a mai fantasztikus volt. Még annak ellenére is, hogy Adél beszólt nekem.